Apa Londonban talált munkát. Így az egész családnak költöznie kellett... Nem nagyon bántam, mivel utáltam az osztályomat és ők is engem. Egyedül az öcsém sajnálta a dolgot, hisztizett is rajta egy sort, hogy így ott kell hagyni a nem létező barátnőjét, meg mi lesz az osztálytársaival nélküle, de végül lenyugodott. Augusztus végén utaztunk, London mellé költöztünk egy kis kertvárosba. A ház valami fantasztikus volt, mindig is egy ilyen házat képzeltem magam elé. Fakerítéssel körülvett kis, egyszintes, fehér házikó volt csöpp kis kerttel.
- Ne mááár! Ez most komoly? Ez lesz a házunk? Ilyen félreeső helyen lakunk majd? - háborgott öcsém.
- Igen, Luke, itt fogunk lakni. Távol a nagyvárostól, a nyüzsgéstől. Ránk fér a nyugodt élet - felelte Anyu.
- De milyen messze lesz már ez a sulitól?
- Ne nyafogj! Jó lesz! - mondtam.
Beléptünk. A házba már nagyrészt beszállították a bútorokat, de eléggé nagy rendetlenség uralkodott. Mindenhol bútorok, dobozok össze-vissza egy helyen.
- Na, ezen még alakítani kell! De először is tegyétek le a csomagjaitokat a szobátokban, nagyjából rendezkedjetek be és aztán segítsetek a kipakolásban! - adta ki a parancsot Apa.
- És hol van a szobánk? - kérdeztem.
- Luke-é ott balra van, Tináé pedig kettővel arrébb van. Nem merünk titeket egymás mellé rakni- felelte Apu mosolyogva.
Bepakoltam szobámba, amit most azért nem írok le, mert semmi sincs benne dobozokon kívül.
Egy hét múlva már minden bútor a helyén volt, a dobozok nagy részét kipakoltuk és persze már minden ki volt festve. A saját szobánkat mi festhettük ki a saját ízlésünk szerint. Luke mindent sötétkékre festett (tekintettel arra, hogy ez a kedvenc színe, meg hogy így az egész hamar lement, nem kellett több színt használni, odafigyelni a vonalakra, stb.). Nem akartam neki mondani (mert akkor tuti a nyakamnak ugrik), de így eléggé sötétre sikeredett a szobája. Mindegy, ő fog benne lakni. Én valami fantáziát akartam vinni a dologba, így egy virágzó fát festettem a szobám sarkába az ágyamhoz, igaz beletelt két hétbe, de minden szerénykedés nélkül mondhatom, szép lett. :)
Miután véglegesen berendezkedtünk, sétálni indultam, hogy felfedezzem a környéket. Anyu még egy térképet(!) is adott, nehogy eltévedjek. A lelkemre kötötte, hogy mindenképpen nézzem meg a sulit, stb.
Először a park felé indultam, gondoltam a suli ráér később is, van még időm. Negyedórás botorkálás és kérdezgetés után végre-valahára megtaláltam a parkot. Első pillantásra megtetszett, tudtam, hogy sok időt fogok én még itt eltölteni.
Ahogy így nézelődtem jobbra-balra, egyszer csak kiáltozást hallok a hátam mögül. Hátrafordultam. Csak annyit láttam, hogy egy hatalmas fekete-fehér paca közeledik felém, a következő pillanatban a földön hevertem és egy fekete-fehér dán dog szaglászott. Hirtelen egy fej is megjelent, majd miután arrébb húzta a kutyát, a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
- Bocs, csak Picurkára rájött a boldogság érzés. Próbálom róla leszoktatni - mondta a 17 év körüli szőke srác egy gyönyörű mosoly kíséretében.
- Picurnak hívják? Nem furcsa név ez egy 100 centis marmagasságú 80 kilós kutyának? - kérdeztem.
- Nem, szerintem nagyon is találó név rá. Ken vagyok.
- Engem Tinának hívnak, de Tiának is szoktak becézni.
- Klassz! Remélem még összefutunk, baby. Csövi! - intett, majd Picurral együtt elsétált.
Döbbenten néztem utána. Baby? Áh, minden srác hülye, nem kell vele foglalkozni, amúgy se fogom többet látni ezt a gyereket. Hogy mekkorát tévedtem én, mikor ezt gondoltam...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése